Napok teltek már el Ann és nagymamája találkozása óta, mikor a táj puha pázsitját belepte hó, amely már napok óta esett szakadatlan. Apró pelyhekben esett, mégis sűrűn, mintha csak azt szerette volna, hogy mindenhová jusson belőle, hogy minden szív megérezze a karácsony meghitt szellemének közeledtét, s minden szájban ott legyen nagymamáink finom, forró kakaójának selymes íze, hogy melegséggel teljen el a máskor zsibongó osztály is, ahol most Ann ceruzáját rágcsálva, elgondolkodva meredt a plafon felé. Az osztály is hasonlóan unott arcot vágott, sőt, többen még a padra is lefeküdtek a tanóra elleni tiltakozásuknak hangot adva.

Csönd volt. Több arc is ki-kilesett az ablakon időnként, mintegy vágyakozásuk okán, de nem szólt senki, minden diák fáradt volt még ahhoz is, hogy akár egyetlen szót is kifacsarjon magából. Tompa zajként hatoltak fülükbe a tanár szavai, amelyek valami különös dolgot magyarázhattak éppen, s néha-néha sercegett fel egy-egy toll, amelyek a felocsúdott tanulók jegyzetelését jelezték. A kábult csöndbe időnként némi sóhaj is vegyült, mikor Ann egy lassú, monoton mozdulattal rápillantott a karórára.  Még 7 perc…

Álmélkodva tekintett ki az ablakon. Mit lehetne még csinálni 7 percig? Fáradt volt már, hívogatta őt a hó is, amely új lévén még tiszta volt és friss, s habár hógolyózásra használhatatlan, általa remek játéklehetőségek nyíltak.

Hirtelen füldugító, tompa pukkanás hallatszott a semmiből. Ann óvatosan a tanárra függesztette tekintetét, s miután meglepően nyugtázta, hogy nem vett észre semmi különöset, vagy szokatlant (ha úgy tetszik), az osztályon is körbetekintett.  Sejtése beigazolódni látszott.

- Dorothy? – kérdezte Ann magában, hogy senki sem hallhatta őt.

- Én vagyok az. – hallatszott a hang, amely mély nyomot hagyott Ann emlékezetében. – Csak… Láttam, hogy egyedül vagy.

- Hát igen… Kissé… - Ann Dorothy felé nézett, aki a pad előtti széken foglalt helyet. – Szeretnék kérdezni tőled valamit.

- Na és mi lenne az?

- Meg tudnád nekem mondani a jövőt?

- A jövőt? – kérdezte Dorothy kissé elszontyolodva.

- Igen.

- Azt… - itt tétovázott egy percig, majd újra megszólalt. - Azt nem árulhatom el neked. Igazán sajnálom. De ígérem, majd hamarosan mindent megtudsz, amit tudni szeretnél.

- De…

- Most mennem kell. Tényleg sajnálom, Ann. - Dorothy ugyanazzal a tompa pukkanással tűnt el , amivel érkezett, s mint elébb, most sem hallotta azt Ann Juliát kivéve senki.
Csengettek

Figyelem! A fejezet még íródik! 

Vissza a főoldal-ra!
Tovább a 9. fejezet-re! 
Vagy vissza a regényes részlegre!