Odakint a háztetőket megporcukrozta a tél kiterjedt szakácsa, amely szüntelen hatalmasodott a város felé, eltakarva a napot egy időre, s csak dolgozott és dolgozott szakadatlan, egészen addig, amíg félméternyi nem lett odakint a hó. A teremben persze meleg volt, minden meghitten otthonos az álmosító időben, az osztály halk morajlással jelezte felszabadult hangulatát a félév utolsó napján.
* * *
Hirtelen zokogásban tört ki. Fogait összeszorította, majd egy reménytelen mosolyt láttatott, mielőtt nekiiramodott volna a szakadó esőnek. Éktelen fájdalom töltötte el, de ő csak tovább szaladt, síró szemeit a zord eső fátyola rejtette el a kíváncsi szemek elöl. Lépteit egyre gyorsította. Semmiről nem akart tudni, csak rohanni akart az iszonyú felhőszakadásban, egyre messzebb jutni, el innen, elfutni a gondok elől, nehogy utolérjék őt, s hogy a kinti vihar egy kicsit is tompítsa a benne dúló szörnyű égiháborút, hogy a zuhogó esőcseppek arcába csapódva gyógyír legyenek fájó szívére.
AJÁNLOM AZ OLDALT
